Ahogy téli álmából felébred a barnamedve, úgy rajzottak ki a garázsok mélyéről a verseny-, rali-, drift- és játékautók az elmúlt másfél, két hónapban. A tavasz elérkeztét az orgona virágzáson túl a hétvégéi adrenalinlöketek, a különböző szintű és nehézségű autóversenyek és edzések is jelzik. CXS-780 továbbra sincs csatasorba állítható állapotban, Busmannál várja a Miskolc Rali végét, meg az felújított Black Top és a sok-sok finom tuningalkatrész megérkeztét. Én viszont türelmetlen majom vagyok.

Már vagy egy hónapja is lehet, hogy a magyar Hacsiroku közösség fórumán egy kifejezetten rövid, szűkszavú hirdetés ütötte fel a fejét:

Sziasztok!
Sajnos eladó lett az autóm.

1984-es AE86 GT mapos, felujított motor, felujított sper-difi csapágyak cserélve,kemény szilentezve,50es kipuff rendszer,teljesen leflokkolt fekete belső,Cobra ültető rugokkal, uj vízpumpa /gyári/ , váltótartóbak /gyári/, garanciális felujított önindító,első gömbfejek
...... a többit személyesen.

Alatta aláírás egy olyan fiatalembertől, akinek édesanyja könyvelő volt az előző munkahelyemen, és akinek taxis faterja számtalanszor vitt hajnalban a repülőtérre. Erre mondják, hogy kicsi a világ. Nem tudtam uralkodni magamon. Eleinte azzal nyugtattam a bankszámlám, hogy csak kíváncsiságból megnézem, esetleg ki is próbálom, hogy milyen egy jó és viszonylag gyári állapotú, felújított motorú AE86. Hiszen ilyen már alig-alig fellelhető, mégis tartozom annyival az emberiségnek, hogy kipróbálom és megörökítem az élményt. Szmöre persze emlékezett rám, kifejezetten megörült, hogy hívom, hiszen már kinézte autójának utódát, így sürgős volt neki az eladás.

Akadt ugyan egy kis AC pumpa-gondja a kocsinak, és egy Zsigulival ütközés eredménye csúfította el a hátfalat, de első telefonom után pár nappal, egy hűvös, esős estén, egy barátságtalan zuglói Shell kúton találkoztunk. A közel sem ideális körülmények ellenére rögtön beleszerettem ebbe is. Pedig valljuk meg az őszintét, minden tiszteletem és imádatom ellenére egy tisztességben megőszült, nem komplett felújításon átesett Hacsiroku mindennapi használatban inkább kínok, mint öröm forrása. Én nem vagyok az a típus, aki végig keresztben csapatva fordulja az Erzsébet hídról a Hegyaljára vezető, jobb3 és, bal3 picit hosszú, rajta jobb4-et. Elsősorban azért nem, mert nekem 10-ből nem biztos, hogy 10-szer ki is adja. Meg egyébként sem szeretem a békésen járókelő néniket, kutyákat, macskákat, babakocsit tologató kismamákat rémisztgetni. Tudom, ezen a felüljárón ők pont nem járkálhatnak, viszont bukótér helyett dupla szalagkorlát várja a hibát. A fenti okok miatt a Hacsiroku fő előnye, a vidám vadulás a közúti műsorból - számomra - kimarad. Helyette ordító motor, rázkódó ugrálás, fojtogató kipufogószag, nyekergés, búgás, visítás és csattogás kíséri a szervótlan, légkonditlan utazást. Ugyan közben a kocsi minden porcikáján - még az rémesen elhasználódottakon is, és minden rezdülésén érezni, hogy többet tudna és többre hívatott. Így hát megvettem, azzal az ideológiával, hogy csak addig tartom meg edzőautónak, amíg CXS-780 elkészül-összeáll. És rögtön ki is vittem a Magyar Drift Szövetség Euroringen rendezett, április 19-ei edzésére. Nekem ez volt az első. Az élményt pedig így tudnám egy szóval leírni: yeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaahhhhhh!

Igen, igen, igen ezt kerestem, erre vártam, pont ilyennek képzeltem el. Harcosnak, nehéznek, kicsit szenvedősnek, nagyon bénázósnak, de eszement felszabadultnak, vidámnak és élvezetesnek. A délután egykor kezdődő edzésre kicsit korán értünk ki, így bőven jutott idő a zabszem beigazítására, egy kis parázásra, amikor szomorúan konstatáltam, hogyan nő az egybegyűltek száma. Lassan, de biztosan elérték a critical masst, már azon gondolkodtam, hogy inkább hazamegyek. Szerettem volna kezdeti bénázásaimat minél kisebb, és minél kevésbé műértő közönség előtt előadni. Hát, ez nem nagyon sikerült. Azért az eső mélyre lógó lába segítségemre sietett - akkor és majd később is. Mire délután egy óra lett, kellőképp idegesen, a fülemből patakokban ömlő adrenalinnal álltam a sorban, ahol a leggyengébb BMW is minimum kétszer olyan erős volt, mint az én kis piros kupém. Uhhhh.

Kerényi Ádám főszervező (és nem mellesleg a sportág tavalyi bajnoka) próbált megnyugtatni, hogy nem baj, ha bénázok, a profik azért profik, hogy megoldják és kikerüljenek. Ez egy tipikusan megnyugtató mondat, nem? A teljes mezőny, a King of Europe jelenlévő élmenői és én egyszerre voltunk kint a pályán, gondolhatod. Részemről az első néhány kör ennek a görcsölésnek a jegyében telt. És persze a kezdeti próbálkozással, bénázással, ismerkedéssel a kocsival, a pályával és a sportággal. Hiszen íven mentem már - vagy legalábbis tettem rá néhány kísérletet, de ez azért nagyon más világ. A technikát alapvetően óvó lelkembe tőrt mártott az első néhány kuplungrugdalás. Az egóm pedig befigyelt a béka popsija alá, amikor nemhogy egy rendes terhelésváltást, de egy egyszerű, megforgás nélküli keresztbe csúszást sem sikerült előadni.

Mit szépítsük: forogtam, mint Maris a lavórban, de pont nem érdekelt. Mert pont elképesztően boldog voltam azzal amit csináltam, ahol csináltam és ahogy csináltam. Yes, ok, dollar. Hamarosan elfogy a benzin és felforr a föld, úgyhogy addig tessék kipróbálni, vagy legalább egy rövid drifttaxira egy profi mellé beülni, amíg lehet. Természetesen a tempós, harmadikos részeken szó se lehetett csapatásról egyrészt motorerő, másrészt kellő bátorság hiányában - persze utóbbi volt a döntő. Aztán a sokadik safety caros fázis után a szervezőség megelégelte a dolgot és két részre osztotta a csapatot és a pályát is. A hátsó, célegyenest is magába foglaló rész jutott a kezdőknek, az első a haladóknak. Nem volt túl nagy dilemma a választás, bár az kifejezetten rosszul érintett, hogy nekünk kellett a box és ezért a nézők előtt autózni. Itt szeretnék tőlük külön is elnézést kérni, hogy én a betonfal előtt nem dobtam keresztbe. Bocs. De így legalább túléltem, én is és a kocsi is.

A kettéosztástól kezdődően a pálya félkörein mindig csak hét-hét autó kocsizott, de soha nem kellett a rajtoltató lánynál várakozni, mehettem, amennyit csak bírtam. És viszonylag sokat bírtam: jó 140 kilométer, egy pár megégett hátsó gumi és fájdalmas izomláz lett estére a mérleg, no meg a nagy-nagy boldogság. Vezettem már Aston Martint (Vanquish), Ferrarit (599 GTB Fiorano), Lotus Elise-t (Opel Speedster ruhában), WRC-t (Peugeot 206), pályaversenyautót (kupás Renault Clio), és még sok-sok más, ebből a szempontból jóval kevésbé érdekes autót, de ekkora vezetési élményt, örömfaktort, vigyort egyik sem okozott. Technikáról, ívekről, terhelésváltásról és hasonlókról írni elhamarkodott nagyképűség volna. Számomra a lényeg, hogy nagyon élveztem a dolgot, s talán a nézőket sem zavart a jelenlétem. Nekem meg már ennyi is bőven elég.

Fél öt felé csatlakozott a mezőnyhöz Karotta kartárs, addig én voltam az egyetlen a toyotás a mezőnyben, de még ez sem zavart. A végére pedig még egy rövid vezetéstechnikai gondolat: a Hacsirokuval driftelni tanuló amatőr legnagyobb barátja az eső. Azon a kellemes szombat délután gyakran eredt meg az égi áldás, kenőszappan síkosságúvá változtatva az Euroringet, főleg azokon a részeken, ahol korábban gumi kenődött az aszfaltra. A csúszósság pedig pótolta a lóerő és a bátorság hiányát - legalábbis részben -, s a végére már egész tűrhetően tudott a Hacsi keresztben csapatva haladni. Legalábbis én marha elégedett voltam magammal... :-)

Most pedig nagyon fontos, de unalmas rész következik, szeretném mindenkinek megköszönni, aki ott vagy máshol hozzásegített ehhez az élményhez. Köszönöm a tanácsot, támogatást, megértést, gumit, pénzt vagy épp emelőt mindenkinek, aki adott és annak is, aki adni szeretett volna. Köszönöm, fiúk-lányok, család és barátok.

És külön köszönet a carsandgirls.hu oldalnak és Vbanditnak a fotókért.